Fázom.

Fekszem az ágyban, extra réteg ruha, két takaró, és minden kísérlet ellenére azt érzem, hogy kegyetlenül fázom. Pedig a fűtéssel nincs gond, beteg sem vagyok, egyszerűen a kimerültség új arcát mutatja felém. Napok óta próbálkozik, de eddig mindig elfordítottam a fejem, ezért úgy döntött, nem finomkodik tovább. És nem tetszik, amit látok.

Éppen elég, ha átlagosan másnaponta vigyorogva bekopog fejem bal oldalán egy jó kis migrén formájában - de nem ám szelíden, helyette berobban, marcangol, kifordít önmagamaból, és mentális képességeim nagyjából felét semmissé teszi, míg jelen van. 

Vagy amikor éjjel a sokadik "éjszakai műszak kapcsán" úgy érzem, remegnek az izmaim, könyörögnek egy kis pihenésért. De nem lehet, nem adhatják fel, mert egy 10 kilós csomag látná kárát, ha én egyszerűen kifeküdnék a szőnyegen. Kemény a kiképzés, de ami nagyobb baj, hogy kiszámíthatatlan. Van, hogy egy éjszaka csak egy-két, egyenként pár perces tornagyakorlat van - comb-, far-, hát- és karizom erősítéssel -, de az is előfordulhat, hogy közel 2 órán át elmélkedhetek a világ dolgairól 10 kilós csomagommal felszerelkezve. Ma éjjel már két elég fura dolog is eszembe jutott: egyrészt, hogy ha ezt börtönökben végeztetnék a rabokkal, akkor az kínzásnak számítana, másrészt a katonaságban az újoncok kiképzése is ilyen lehet egyes helyeken.

Aztán ott van még a mardosó éhség, elvégre nem úgy vacsorázok, hogy na, majd éjjel szükség lesz extra kalóriákra. Meg egyébként is, a bőséges esti étkezés ellentétben áll azzal a céllal, hogy a karácsonyi időszak alatt felszedett plusz kilókat leadjam. Így marad a remény, hogy előbb jutok önszántamból újra vízszintesbe, minthogy cukor után  sóvárgó sejtjeim parancsolnák ezt.

Máskor meg azt érzem, hogy a csomag elhelyezkedése nem éppen ideális, legalábbis folyó ügyeim széttépik húzott sorszámukat, és próbálnak előre tolakodni a sorban, nekem pedig újabb izomcsoportot kell az esti tréningbe kapcsolnom. Mert a csomagot nem tehetem le, csak a megfelelő időpontban. Ha ugyanis előbb leteszem, akkor büntetésként kezdhetem előről az egész edzést.

Az edzést, ami ellen talán a hátizmok tiltakoznak leginkább. Elvégre van egy görbe gazdájuk, akinek a helytelen tartását kétszer 9 hónap csak fokozta. Heti egy alkalommal ugyan hozzáértő kezek dolgozzák meg őket, de túl sokszor hangzik el néhány mondat: "Itt nagyon csomós..." vagy "Ez rosszabb, mint mikor először jártál itt, mit csináltál?". Pedig hatásos a rajtuk végzett munka, leglábbis a nyilalló fájdalom és az itt-ott jelentkező zsibbadás jóval kevesebbszer jelentkezik már.

Hogy hol a határ? Mennyit bírok még? Úgy érzem, hogy épp, mielőtt minden porcikám összehangoltan indítana támadást ellenem megérdemelt pihenésüket követelve, véget ér az aktuális edzés. Én pedig kimerülten zuhanok vissza az ágyba két takaró alá, reménykedve, hogy most fél óránál kicsit több pihenés jut, mielőtt újra kezdem az egészet. És ha kósza kívánságaim rádióhullámait olyasvalaki csípi el, aki teljesíteni is tudja őket, akkor lassan megszűnik a didergés. Bár a két takaró azért marad, egészen reggelig, amikoris előbújva a melegből a hívó szóra csak ennyit érzek:

Fázom.